A rendszerváltáskor mindenki a fogyasztói társadalomtól, a liberális piacgazdaságtól, a privatizációtól várta a mennybemenetelt. A lufi hamar kipukkadt: az emberek csak látszatboldogságot hozott a fogyasztás, a privatizációkor történtek visszásságok (hogy finom legyek), a neo-liberális piacgazdaság pedig épp most omlott össze.

Vannak szektorok, ahol a vállalatok hatékonyabbak, mint az állam, de sok esetben a haszonra hajtó nagyvállalatok több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hoznának. A nagy kiárusítás című német doksi ilyen esetekkel foglalkozik.

A film négy olyan esetet mutat be a világ négy különböző részén, ami azt mutatja be, hogy mennyire káros tud lenni a privatizáció olyan szektorokban, amelyek közvetlenül is érintik a társadalom elesettjeit.

Nagy-Britanniában pl. a vasutat privatizálták, ami nagyon rossz dolog a filmben megszólaló szakszervezeti vezető szerint, mert ahányszor új tulajdonost kapnak annyiszor új lesz a vasutasok uniformisa, egyébként meg nem fejlesztenek semmit. A mozdonyvezető férfi története a legkevésbé súlytalan. Jó jó, el hisszük, hogy régebben, még az állami időkben jobb volt nekik, de a film angliai szála mégsem érinti meg a nézőt.

Egy ennél sokkal szemléletesebb példa a bolíviai Cochabambában 2000-ben lezajlott eset. Történt ugyanis, hogy a kormány a vízvezeték hálózatot privatizálta egy USA nagyvállalatnak. A víz árát az egekbe emelték, miközben az összes kutat bezárattak, és az állam törvényi úton tiltotta meg az esővíz tárolását, felhasználását is!!! A városban tömegtüntetések zajlottak le, melynek következtében megdőlt a kormány, a víz pedig ismét a nép kezében van. Ez a történet bár sokkol minket, és valóban jó szemlélteti azt, hogy mire képes egy nagyvállalat a profitért, az archív bejátszásokkal és a történetek elmesélésével mégsem tud megelevenedni. Elmondják, hogy hogy élték át az eseményeket, ám a nézőt mégsem tudják bevonni azokba.

Dél-Afrikában némileg hasonló csapás érte a szegényeket: az áramszolgáltató privatizációjának következtében hetente több száz lakás áramellátását szűntetik be, hiszen a szegények nem képesek kifizetni a szolgáltatást. Bár az áram nem létszükséglet, mint víz, mégiscsak elengedhetetlen a mindennapi élethez. A történetben megismert Bongani egyike azon férfiaknak, akik egy kommunista szervezet tagjaként járják a falvakat és illegálisan visszaállítják az áramot. Természetesen népi hősök mindenhol, ahogy csak megjelennek. Bár módszerük nem lehet elfogadható (legalábbis innen Európából, fotelből nézve a filmet élvezve az áramszolgáltatás előnyeit), az sem az, hogy Bongani-t a forgatás után nem sokkal ismeretlenek legyilkolják tevékenységéért.

A film negyedik szála a legmeghatóbb, hiszen itt most valódi közelségbe kerül egy szenvedő család sorsa. A Fülöp-szigeteken magánkézbe kerültek a kórházak. Az összes csillog-villog, ám csak azokat fogadják, akik képesek megfizetni szolgáltatásaikat. Minda nem ilyen. A törékeny, csont és bőr asszony fogát összeszorítva küzd tizenéves fiáért, aki ha nem kap hetente kétszer, de legalább 10 naponta egyszer gyógyszert, akkor meghal. Pénz nincs, munkalehetőség kevés, a család nagy. Nap mint nap döntenie kell az asszonynak, hogy a nehezen összekapargatott fillérekből élelmet vegyen-e a családnak, vagy gyógyszert a fiúnak. Minden héten felkeresi az ország politikusait, a családsegítőket, ám legtöbbször csak elutasítást kap. Ha mégis hozzájut egy kis apróhoz, az épp hogy csak a következő heti túléléshez segíti hozzá a gyermeket.

Egy nő rémálomból réved. A valóság azonban amiben ébren találja magát talán még borzasztóbb, mint amilyen az álom volt: a Földet ellepték az élőhalottak, ezek a vegetatív, csak élő emberi hússal táplálkozó, komótosan mozgó lények.

Tíz évvel nagysikerű 1968-as, Az élőhalottak éjszakája című horror után George A. Romero folytatta zombi sorozatát. Alapvető változás nincs a Holtak hajnalában az előző filmhez képest: nincs megmagyarázva a szörnyek megjelenése, a nézőnek el kell fogadnia jelenlétüket már a film elején. A szereplők most is menekülni kényszerülnek és megpróbálják túlélni ezt az poszt-apokaliptikus világot.

A film két televíziós (Francine és Stephen), valamint két katona (Peter  és Roger) sztoriját meséli el. Akik előbb menekülnek, majd elbújnak, végül harcra kényszerülnek a földöntúli sereggel szemben.

Hogy miért kerül bemutatásra egy zöld filmekkel foglalkozó blogon ez a mozi? Azért, mert Romero zombi-sorozatának részei többek egyszerű rémfilmeknél. Parabolák, melyekkel a rendező saját társadalmáról mondja el a véleményét. Hol a háborúk és az értelmetlen pusztítás ellen, hol a társadalmi egyenlőtlenségek ellen emel szót. A Holtak hajnalában a fogyasztói társadalom elé tart görbe tükröt.

Hőseink ugyanis egy külvárosi plázában lelnek menedékre. Nem nehéz felfedezni a még mindig csillogó bevásárlóközpontban némán fel-alá sétáló zombikat látva azt az iróniát, amellyel Romero az „agyatlan” plázázókat, az értelmetlenül fogyasztókat szemléli. A márkás árucikkek, a negédes zenék, a csábító márkák világa egy kiüresedett világ, melyben a négy főszereplő is ugyanúgy mozog, mint az élőhalottak. Romoero arra figyelmeztet, hogy a fogyasztói kultúrát kritikusan kell szemlélni. A film elején a tv-stúdió vezetője  dührohamot kap, mert attól tart, hogy a nézők elkapcsolnak a csatornáról, ha nem írják ki a képernyőre (az egyébként már rég nem működő) kórházak címét. Vajon tényleg nem vesszük észre, ha a siker hajhászat, a márkás árúk utáni vágyakozás, a bulvármédia gondolatok és érzelmek nélküli lényekké változtat minket?

Ne feledjük: Romero szólt időben!

A dokumentum- és a játékfilmek után itt az ideje, hogy egy animációs filmről is szóljunk. Az Egon és Dönci című filmet egy Magyar Dániel és Magyar Ádám készítette a saját, otthoni stúdiójukban. A forgatókönyvíró Magyar Elemérrel a családi stáb elkészítette az első magyar 3D-s animációs filmet. Egonról, aki egy gyönyörű kis bolygón él macskájával Döncivel. A folyton az eget bámuló Egon egy szép napon üzenetet kap a Föld nevű bolygóról: égitestére zuhan a Voyager-3, melyet az emberiség azért indított útnak, hogy intelligens életformák lépjenek velük kapcsolatba.

Egonnak több se kell: űrhajót tervez, épít és útra is kel vele, hogy megtalálja ezt az emberekkel telezsúfolt, érdekes sártekét. A hosszú utazás során több galibába is keverednek, elsősorban Döncinek köszönhetően, ám végül elérik úti céljukat: a Földet.

Ez azonban már csak egy elnéptelenedett, elsivatagosodott égitest, ahol már csak egy furcsa hippi éli magányos életét egy világvégi oázisban: az emberiség utolsó példánya, aki elmeséli Egonnak, hogy az egykor szépséges bolygót miként vágta haza faja a mérhetetlen kizsákmányolással és környezetrombolással. Jobb tehát, ha Egon hazamegy az élettel teli bolygójára és nem vágyakozik a földi életre… A didaktikus befejezésre egy filmvégi felirat is ráerősít, amely talán túlságosan is szájbarágóan szólít fel arra, hogy vigyázzunk bolygónkra. Szerencsére a film tele van aranyos poénokkal, és a figurák is szerethetők, s mégiscsak az ritka holló a magyar piacon egy olyan film, amely a fikció eszközeivel próbálja felhívni a figyelmet a globális klímakatasztrófára.

Míg a Holnapután című filmben a természet feladja a küzdelmet az ember által okozott környezeti pusztítással szemben, és így következik be az ökológiai katasztrófa, addig Az eseményben Gaia agresszívan visszatámad.

M. Night Shyamalan azzal írta be magát a történelembe, hogy csavaros történeteivel képes volt a film végéig fenntartani a feszültséget, sőt a The end felirat előtt még egy hirtelen fordulatot bevetve tudta (jó értelemben véve) sokkolni nézőit. Ezért lett világhírű A hatodik érzék című horrorral, a Sebezhetetlen című szuperhős filmmel, valamint A falu című alkotásával, melyről mindenki azt hiszi egészen a végéig, hogy rémfilm, pedig nem az...

Sajnos, amikor 2008-ban elkészítette Az esemény című filmet a mester már túl volt a fent említett csúcsokon és úgy látszik elfáradhatott. Míg korábban a filmműfajok újítójaként gondolhattunk rá, Az esemény írójaként és rendezőjeként a már jól ismert panelekből építkezik. Annyi változás van, hogy itt nem egy kis csoport menekül, hanem az egész emberiség, és a többi biológiai katasztrófafilmhez képest nem pókok, madarak, méhek, sáskák és egyéb mozgó, repülő, vagy kúszó állaltok jelentik a vészt az ember számára, hanem a fák, amelyek az élet fenntartásához elengedhetetlen oxigén helyett, most gyilkos gázokat bocsájtanak ki, amik csak az emberekre ártalmasak, a többi fajra nem. Földanyánk bosszúja elől mindenki menekül, de természetesen csak páran élhetik túl a kataklizmát. Ilyen Elliot Moore, biológiatanár, aki (ahogy az szokott lenni) már előre szólt, csak nem figyelt rá senki. Főhősünk (ahogy az szokott lenni) egyszerű tudós-pedagógusból akcióhőssé vedlik át, hogy mentse a saját és persze elsősorban a családja életét.

A The end felirat előtt nincs a székhez szegező csavar, csak a kínos feszengés, hogy nem történt semmi olyan másfél órán keresztül, amire nem gondoltunk volna már azt követően, hogy kibontakozott az alapszituáció: hőseink megmenekülnek, ahogy a Föld is, hiszen a természetnek sikerült az emberiség kb. 90 százalékát kiirtani, így a környezetpusztítás pár évszázadig biztos nem jelent majd gondot.

***

Két utóbbi kritikánkból kitűnik, hogy Hollywoodban minden a pénz körül forog. Foglalkoznak ők a globális környezetszennyezéssel, ha már mindenki erről beszél, de csak akkor, ha úgy csinálhatják, ahogy ők akarják. Szóval, ha ennek apropóján egy butácska, sablonos, ám előre láthatóan jelentős bevételt hozó kalandfilmet készíthetnek. Roland Emmerich Holnaputánja és M. Night Shyamalan Eseménye jó példa rá, hogy hogyan lehet egy valós problémát bemutatni úgy, hogy a gondolkodásról leszoktatott plázaközönség szintjétől ne kelljen feljebb emelkedniük a mondanivalót. Mindkét film figyelmeztet arra, hogy veszélyben vagyunk, és a veszélyt saját magunk okozzuk, ám nagy baj az, hogy a Holnapután is, Az esemény is azt sugallja, hogy a természet majd úgyis megoldja a problémát, ha elérkezett az ideje. Lehet, hogy így is van, mindenesetre tudunk még mit tenni, nem kell bevárni, hogy a negatív utópiák bekövetkezzenek.

A függetlenség napja; Godzilla; 2012 és Holnapután. Roland Emmerich filmjei tulajdonképpen egy sémára felfűzött katasztrófafilmek, melyben a „világvégét” hol a földön kívüliek, hol egy mutáns szörny, hol egy természeti katasztrófa okozza.

A Holnapután című 2004-es moziban maga az ember hívja ki maga ellen a természet haragját: a globális felmelegedés hatására felolvadó sarki jégmezők oly mértékben árasztják el édesvízzel az óceánokat, hogy leáll a sós- és édesvíz kényes egyensúlyán nyugvó Golf-áramlat. A tudósok addig csak veszekedtek a politikusokkal, hogy kb. egy évszázad múlva óriási baj lesz, ám úgy tűnik, a folyamat sokkal gyorsabban zajlik le, mint ahogy előzetesen gondolták, és pár nap alatt zuhan a hőmérséklet -60 fokra, valamint óriási tornádók jelennek meg az USA, Európa és Oroszország felett.

A katasztrófát előrejelző Jack Hall klimatológus segíthet itt már csak. Így miközben adatokat elemez, deportálási terveket fogalmaz meg még jut ideje a New York-ban rekedt fiát is megmenteni a fagyhaláltól. Az addig tétlenkedő (a film végére elnökké előlépő) alelnök Mexikóból jelenti be, hogy tévedett, amikor nem fordított elég figyelmet és pénzt a klímakatasztrófára. A fejlett országokat megmentik az addig kizsigerelt fejlődők, a fiút és annak reménybeli szerelmét Jack, a tudós ex-neje pedig megment egy rákos kisfiút. Mindenki vidám és amire elmúlik a soha nem látott nagyságú vihar, a Föld levegője is megtisztul.

Happy end hollywood-i módra, ilyen egy igazi katasztrófa film, amiben mindenki megmenekül, akinek kell. Bármennyire sablonos is Emmerich filmje arra felhívja a figyelmet, hogy nincs haladéka a politikusoknak és a gazdasági lobbinak: holnapután akár holnap is eljöhet, vagy akár már ma...

James Cameron legújabb filmjében a kék színű na'vik harcolnak az ember zsoldosokkal a Pandora nevű holdon. Az akció dús mozi scfi-fiként indul, aztán fantasy lesz, a 3D-s látvány mellett pedig kevés szó esik róla, hogy az Avatar tulajdonképpen egy ökofilm.

Ha lecsupaszítjuk a sztorit, akkor a következő a helyzet: van egy nagyvállalat, amely ki szeretné zsákmányolni az addig még érintetlen holdat, amelyen a természettel szimbiózisban élő népek laknak, ráadásul az egyik klán pont azon a helyen lakik, ahol a legnagyobb nyersanyag-lelőhely van. A cég így előbb megpróbálja őket szép szóval és egy kis pénzzel rávenni, hogy költözzenek arrébb, amikor ez nem megy, akkor katonákat küld rájuk, hogy elpusztítsák őket.

Az Avatar egyértelmű parabola, hisz ha a fantasztikus háttértől eltekintünk nyilvánvaló, hogy a Föld számos pontján így bánnak el az őslakósokkal pl. a nagy olajcégek.

A na'vik egyfajta Gaia kultusz hívei: hisznek abban, hogy holdjuk egy élő egység, egy összefüggő szimbiózis, amelyben, ha elpusztul egy élőlény, akkor az a többire is kihatással van, így bár az itt élők vadásznak az állatokra, csak annyit pusztítanak el közülük, amennyi a megélhetésükhöz kell, és az elejtett vadakat mélységes tisztelet övezi. Ezt a természetes egységet próbálják megtöri az emberek, akiknek eredeti bolygója, a Föld egy szikár bolygóvá vált a film történésének idejére, pontosan a természeti erőforrások kizsigerelése miatt.

James Cameron egyébként aktuálpolitikai üzeneteket is elrejtett. A filmben többek között ilyen mondatok hangzanak el: Ha meg szeretnél valamit szerezni, akkor robbants ki egy háborút, mert akkor kevésbé látszik, hogy kifosztod a megtámadottakat. Az ehhez hasonló mondatok egyértelmű utalások az USA Irak elleni háborújára és az ottani olajmezők feletti ellenőrzésre való törekvésre.

Az Avatar a legtöbb ember számára a legújabb digitális effektek filmje lesz. Számunkra egy ökológiai figyelmeztetés. Egy történet, amely arról szól, hogy a miénktől különböző kultúrájú embereket is el lehet fogadni, sőt meg lehet szeretni, ha megismeri őket az ember. Az Avatar számunkra egy mese, ahol győznek a zöldek a gátlástalan kapitalisták felett. Bárcsak a valós világban is mindig így történne!

Ha a Föld eddigi létezését egy egyéves naptárnak képzeljük el, akkor december 31-ének legvégén jelent meg az emberiség benne, ha így haladunk a következő év január 1-ét nem éljük meg.

Mivel ma van 2010 újév napja talán most ennél jobb hasonlatot nem is lehetne találni az emberiség önromboló tevékenységére. Épphogy csak az év legutolsó perceiben jelent meg, de lehet, hogy már most az utolsó órájában van.

Az utolsó óra nem a témában elmélyült ökológusokhoz szól, hanem a közemberhez, így álltásai is közérthető, plasztikus, mondhatnánk populáris módon vannak kifejtve. Ez nem baj, hisz bár újra ismétli az értő fülek számára már ezerszer hallott állításokat a globális felmelegedésről, a talaj-, a levegő- és a vízszennyezésről, a fogyasztói társadalom fenntarthatatlanságáról még mindig azok vannak többségben, akik számára ez mind nem jelent semmit. Még mindig azoké a többségi hang, akik azt kérdezik, hogy ez miért érintené őket? De ez sem igaz, hisz a közönyösek leginkább még a kérdésfeltevésig sem jutnak el, egyszerűen elfordulnak az egyre nyilvánvalóbb problémáktól. Amellett, hogy Az utolsó óra is rájuk ijeszt (ahogy ezt a többi ehhez hasonló ismeretterjesztő film megteszik), túl is lép ezen, és majdnem annyi filmidőt szentelnek a probléma megoldására, mint felvázolására.

A nagy gond ugyanis az, hogy a világméretű környezeti gondok nem igazán a földi életet fenyegeti (még akkor sem, ha több száz, vagy ezer fajt ki tudunk pusztítani általa), hanem az embert. Ha elfogy az élelem megtermelésére alkalmas, egészséges talaj, ha elfogynak a fogyasztásra alkalmas vizeink stb. akkor az emberiség rövid idő alatt kipusztulhat. De a Föld és rajta az élet szépen zajlani fog tovább. Regenerálja magát, új fajok jelennek meg, az emberiség után pedig csak a hatalmas épületek maradnak meg... egy ideig.

Valamit tehát tenni kell, és a film, ha egy nagy igazsággal nem is szolgál, megoldásokat azért kínál. Elsősorban nem arról van szó, hogy a kormányok, a nemzetközi szervezetek, a tudósok mit tehetnek a fenntartható környezetért, hanem arról, hogy a hétköznapi emberek mit tehetnek érte (hisz a film őket célozza meg). Keveset tehet az egyén és sokat a politika, valamint a nagy gazdasági társaságok, így hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a mi kis lépéseink semmit sem érnek, így az sem akkora tragédia, ha nem is indulunk el ezen az úton, csakhogy az egyes emberek döntései összeadódhatnak, és ez csodákra képes.

Az emberiség sok csodás dolgot tett meg már eddig is: túlélt fajokat, alkalmazkodott az időjáráshoz és a tájhoz, amiben él, hatalmas épületeket húzott fel, képes volt elhagyni a Földet, csodálatos felfedezéseket tett. Ha van hozzá kellő akarat, akkor a jelenlegi, minden eddiginél nagyobb problémánál nagyobb bajból is megtalálhatja a kiutat.

Leonardo DiCaprio-t lehet cikinek tartani szépfiú imidzse miatt, ám ő tett egy lépést, és produceri felügyelete mellett elkészítette Az utolsó órát (a filmben narrátorként is feltűnik). Ahogy a filmben is elhangzik: mindig tudunk egy újabb lépést tenni a fenntarthatóság felé. Legyen a következő lépésünk pl. az, hogy ismerőseink figyelmébe ajánljuk ezt Az utolsó órát.

Ha valaki abból az állítás szeretne filmet készíteni, hogy a nagy gazdasági vállalatok gonoszak, kizsigerelik alkalmazottaikat és a természetet, és csakis a haszon élvezi őket, akkor valami igen nagy újdonsággal kell előállniuk, mert mindamellett, hogy ez mind így igaz, végtelenül közhelyes a téma. Valóban nagy szemétség pár dollárért dolgoztatni gyermekeket és valóban nagy a felelősségük a gazdasági társaságoknak Földünk kincseinek kifosztásában, de ezt akkor is tudjuk, vagy legálabb sejtjük, ha nem nézetnek meg velünk egy majd' 150 perces filmet.

A The Corporation nem azért rossz film, mert ne lenne igaz a témája, hanem azért mert közhelyekből építkezik. Nagy hírű emberek szólalnak meg benne, mint Michael Moor Oscar-díjas dokumentumfilmes, Naomi Klein írónő, vagy Noam Chomsky globalizációkritikus nyelvész, vagy Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász, de hiába mondanak nagyon okosakat, ha az egész nem több egy elsötétített szobában a kamerába beszélő értelmiségiek monológjánál. A film alkotói nem kérdeznek meg egyetlen egy érintettet sem. Nincs kizsigerelt gyerekmunkás, nincs nyomornegyedben élő anya, nincs a környezetszennyezéstől megnyomorított ember sbt., aki emberközelből is bemutathatná a cégek gaztetteit.

A The Corporation másik nagy hibája, hogy nem több, mint egy pamflet, nem több, mint egy vádirat. Az alkotók sajnos sokat tanultak a filmben megszólaló Michale Moor stílusából. Ez a film is megmarad egyoldalúnak. A másik fél véleményére nem kíváncsi. Ha mégis megszólalnak benne vállalatvezetők, vagy a neoliberális gazdaságpolitika feltétlen hívei, akkor totál hülyének vannak beállítva, s ha az alany nem mond hülyeséget, akkor oda tesznek egy feliratot, ami jól helyrerakja az alanyt. Több szempontból is problémás ez: egy dokumentumfilmesnek lehet véleménye, ki is állhat a jó ügyért, de ezt sohasem teheti úgy, hogy nem adja meg az esélyt a másik félnek, másrészt a nézők manipulálásával épp azt teszik, ami ellen fel kívánnak szólalni. Hogy akarják, hogy tudatos fogyasztókká, felelős választókká, a fenntarthatóság követőivé váljon valaki, ha ezt befolyásolással szeretnék elérni?

A Joe Bakan világsikerű könyvéből készült film lassan kultfilm státuszt ér el, mert felszólal az embereket manipuláló és kifosztó gazdasági hatalmak ellen. A kérdés, hogy el szabad-e fogadni azokat a filmes módszereket, amiket alkalmaznak? Szerintem egyértelműen NEM!

A filmből zúdulnak ránk az információk (felfogni is alig lehet, befogadni meg biztosan nem), amik bizonyára hitelesek is, de ha egy doksiban nem szerepeltetnek egy hiteles embert, aki képes legalább vitába szállni a felsorakoztatott érvekkel szemben, akkor baj van. Nem az a baj, hogy nincs olyan ember, aki tárgyszerű állításokkal be tudná bizonyítani, hogy a nagyvállalatok nem teszik tönkre a társadalom szegényebb rétegei és a környezetet (mert nyilvánvaló számomra, hogy ezt lehetetlen cáfolni), hanem hogy meg sem próbálják megtalálni ezt az embert a film készítői.

Az ügy, amit képviselnek az fontos és jó, ahogy ezt teszik az elfogadhatatlan.

1845-ben az amúgy is kissé kívülálló amerikai, Henry David Thoreau úgy határozott, hogy távol a várostól, a Walden tó partján saját kezűleg épít magának egy kis kunyhót és visszavonul a természetbe. Önként vállalt remetesége két évig tartott. Ez a két év meghatározta Thoreu életét és élményeiről szóló könyve (Walden) átformálta sok ezer másik ember viszonyát a természethez.

Nagyjából másfél évszázad után egy fiatal, diplomáját éppen megszerző amerikai Christopher McCandless hasonló utat választott magának: elindult, hogy beutazva Amerikát meglelje a természetben saját magát. McCandless egészen Alaszkáig jutott. A jeges vadonban vadászással próbálta fenntartani magát, ám halálra fagyott. 24 éves volt ekkor. Thoreau-val szemben ő nem tudta elmesélni a nagyközönségnek személyes élményeit: azt hogy mi motiválta abban, hogy a diploma birtokában a biztos és tisztes átlag amerikai élete helyett egy más életformát válasszon; és azt hogy meglelte-e azt, amiért útnak indult. Szerencsére voltak, akik megtették ezt helyette...

Jon Krakauer író és hegymászó négy évvel McCandless halála után, 1996-ban publikálta az Út a vadonban című dokumentumregényt. Krakauer oknyomozása fiú után a lehetőségekhez képest a lehető legpontosabb dokumentációt szülte meg, mely kiváló alap volt Sean Penn színész-rendezőnek arra, hogy vászonra vigye ezt a különös élettörténetet.

A diplomáját éppen csak megszerző McCandless úgy dönt, hogy az addig megtakarított 24 ezer dollárját jótékony célokra ajánlja fel, a megmaradt "aprót" pedig elégeti. Ezt követően útnak indul. Utazása azonban legalább annyira szellemi, mint fizikai. Kívülállása jóval a hippi kor után zajlik. Az egykori hippik (szülei generációja) zöme családot alapított és éli azt az életet, amely ellen korábban lázadt. A fogyasztói társadalom mára őket is beszippantotta. Fiúk lépését nem is igazán értik a szülők. Pedig Christopher sokkal több érdekes emberrel, sorssal találkozik utazása két éve és négy hónapja alatt, mint amennyivel találkozhatott volna, ha az "előre megírt" utat választja.

A fiú cselekedetére Thoreau-n kívül nagy hatással voltak Tolsztoj és Jack London könyvei is. Mindhárman a természettel való harmóniában élő embert tekintették eszménynek, és McCandless ezeknek az eszméknek mentén találja meg a saját boldogságát. Sajnos későn. A vadon már beszippantotta őt. Ahogy szülei nem képesek kiszakadni a fogyasztói társadalomból, ő sem tudja elhagyni a vadont, amikor úgy dönt, hogy véget vetne vándorlásának. Más módon persze véget ér az út számára: Christopher McCandless eggyé válik a vadonnal.

Az igazság szabaddá tesz – áll János evangéliumában. Az igazság akkor is szabaddá tesz, ha első pillanatban kellemetlen – teszi hozzá Al Gore.

1993 és 2001 között az USA alelnöke volt, 2000-ben pedig csak pár szavazat választotta el attól, hogy a nyugati világ vezető hatalmának elsőszámú vezetője legyen. Hogy mi lett volna a világgal, ha megnyeri a Floridát is, ahol a győztes Bush öccse kormányzóként (a rossz nyelvek szerint) rásegített bátyja sikerére? Lehet, hogy nem lett volna Iraki háború? Lehet, hogy nem estek volna el amerikai srácok Afganisztánban? Lehet, hogy még állna a WTC?

Lehet, de vesztett, az Egyesület Államok egy őskonzervatív, finoman is szólva korlátoltabb ember irányítása alá került, a WTC ikertornyok pedig terroristák áldozataivá váltak.

A vesztes Al Gore ezután visszavonulhatott volna limonádét szürcsölni egy napos tengerpartra, vagy írhatott volna memoárt az alelnökségéről, és várhatta volna az ebből befolyó pénzt. De nem ezt tette, hanem elkezdte járni a világot, és felhívni az emberek figyelmét a közelgő ökológiai katasztrófára.

Előadásai annyira népszerűek lettek szerte a világon, hogy beindították a filmesek fantáziáját is és 2006-ban Davis Guggenheim rendező irányítása alatt elkészült a Kellemetlen igazság című ismeretterjesztő film.

A film tulajdonképpen Gore monológja (melyet áthat a humor is) a globális felmelegedés már érezhető és a jövőben valószínűleg bekövetkező káros hatásáról, melyet kiegészítenek fotók, filmbejátszások és legfőképp grafikonok. Gore-nak másfél órája van, hogy elmondjon egy egész bolygót veszélyeztető jelenségről majd' mindent, így a film kicsit "sűrűbbre" sikeredett a kelleténél. Elárasztanak minket az adatok és az ábrák, szinte már felfogni sem tudjuk az információözönt. Al Gore karizmája és az általa képviselt ügybe vetett hite azonban húzzák magával a nézőt. Az egykori alelnöknek és a film alkotóinak nem az már nem lehet a célja ebben a kb. 95 percben, hogy megoldásokat is kínáljon, de a probléma tudatosítása mindenképpen. 

Az eredmény valamelyest látszik is. Ha más nem díjakban mindenképp: Gore-t 2007-ben környezetvédelmi tevékenységéért béke Nobel-díjjal tűntették ki, a Kellemetlen igazság pedig (szintén 2007-ben) a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar szobrot hozhatta el, valamint a legjobb filmdal díjat is megkapta.

Nemrég elkeserítő eredménnyel zárult a koppenhágai klíma konferencia. Bár a gazdasági lobbi most is erősebb volt, a globalizáció kritikus mozgalom nem vallott szégyent. 

Mi most Koppenhágától úgy búcsúzunk, hogy beszámolunk a Battle in Seattle (Csata Seattle-ben) című filmről, mely a 10 évvel ezelőtt, Seattle WTO csúcs ellen szervezett tiltakozásról szól. Ekkor született meg a globkrit mozgalom, mely azóta is jelen van mindenhol, ahol gazdasági nagyhatalmak próbálnak dönteni a fejünk fölött.

A film 2007-ben készült el, alacsonynak mondható 8 millió dolláros költséggel. Hazánkban sem mozi forgalmazásba nem került, sem dvd-n nem jelent meg, így aki látni szeretné kénytelen-kelletlen, de alternatív megoldásokhoz kell folyamodnia :)

Hiába az alacsony költségvetés, ez nem látszik a filmen: látványos, akció dús képsorok, tömegjelenetek, és szupersztárok. Martin Henderson (A kör), Woody Harrelson (Született gyilkosok, Nem vénnek való vidék, 2012, Zombielnd), Charlize Theron (Az ördög ügyvédje, A rém, Elah völgyében), Michelle Rodriguez (Lost, Avatar), Ray Liotta (Copland, Hannibal).

A sztori: WTO államainak képviselői Seattle-ban gyűlnek össze, hogy a világ helyzetét befolyásoló gazdasági döntéseket hozzanak. Gyülekeznek még mások is: környezetvédők, állatvédők, szakszervezeti tagok, a black block... Ám őket senki nem veszi komolyan, még talán saját maguk sem bíznak komolyan magukban. A csúcs első napján azonban akkora erőt tudnak felmutatni, amekkorával a rendőrök sem számolnak: lezárják az összes kereszteződést a belvárosban, így a konferenciára igyekvők nem képesek eljutni a helyszínre, beragadnak szállodáikba.

A liberális polgármester látszólag szimpatizál a tüntetők céljaival, ám politikusként számára a WTO, és a gazdasági lobbi a fontosabb. Próbálja elkerülni, végül mégiscsak elrendeli a szükségállapotot és behívatja a Nemzeti Gárdát. Ekkor elszabadul a pokol. A rendőrök ártatlan embereket vernek, a békés tüntetők közé lőnek. A tüntetők között pedig felerősödik az erőszakot sem megvető black block. Igazi csata veszi kezdetét az utcákon, de bent a konferencián is, hiszen a külső harcokat látva a fejlődő országok képviselői is egyre erőteljesebben kezdik hallatni hangjukat.

Az utcai események végül több száz tüntető letartóztatásával zárulnak, akiket társaik nem hagynak magukra, a polgármesterre pedig újabb nyomás nehezedik: adjon engedélyt a jogtalanul letartóztatott tüntetők szabadon bocsájtására. Minden jó, ha a vége jó persze, hisz mégiscsak egy amerikai filmről van szó, de hát így volt ez valójában is: a letartóztatottakat szabadon engedik, a seatle-i harcok pedig sokak életét befolyásolják. Egy azonban biztos, a sokféle érdekű és indíttatású kritikus csoportok itt léptek fel először egységesen, ekkor született meg a globkrit mozgalom.