A rendszerváltáskor mindenki a fogyasztói társadalomtól, a liberális piacgazdaságtól, a privatizációtól várta a mennybemenetelt. A lufi hamar kipukkadt: az emberek csak látszatboldogságot hozott a fogyasztás, a privatizációkor történtek visszásságok (hogy finom legyek), a neo-liberális piacgazdaság pedig épp most omlott össze.

Vannak szektorok, ahol a vállalatok hatékonyabbak, mint az állam, de sok esetben a haszonra hajtó nagyvállalatok több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hoznának. A nagy kiárusítás című német doksi ilyen esetekkel foglalkozik.

A film négy olyan esetet mutat be a világ négy különböző részén, ami azt mutatja be, hogy mennyire káros tud lenni a privatizáció olyan szektorokban, amelyek közvetlenül is érintik a társadalom elesettjeit.

Nagy-Britanniában pl. a vasutat privatizálták, ami nagyon rossz dolog a filmben megszólaló szakszervezeti vezető szerint, mert ahányszor új tulajdonost kapnak annyiszor új lesz a vasutasok uniformisa, egyébként meg nem fejlesztenek semmit. A mozdonyvezető férfi története a legkevésbé súlytalan. Jó jó, el hisszük, hogy régebben, még az állami időkben jobb volt nekik, de a film angliai szála mégsem érinti meg a nézőt.

Egy ennél sokkal szemléletesebb példa a bolíviai Cochabambában 2000-ben lezajlott eset. Történt ugyanis, hogy a kormány a vízvezeték hálózatot privatizálta egy USA nagyvállalatnak. A víz árát az egekbe emelték, miközben az összes kutat bezárattak, és az állam törvényi úton tiltotta meg az esővíz tárolását, felhasználását is!!! A városban tömegtüntetések zajlottak le, melynek következtében megdőlt a kormány, a víz pedig ismét a nép kezében van. Ez a történet bár sokkol minket, és valóban jó szemlélteti azt, hogy mire képes egy nagyvállalat a profitért, az archív bejátszásokkal és a történetek elmesélésével mégsem tud megelevenedni. Elmondják, hogy hogy élték át az eseményeket, ám a nézőt mégsem tudják bevonni azokba.

Dél-Afrikában némileg hasonló csapás érte a szegényeket: az áramszolgáltató privatizációjának következtében hetente több száz lakás áramellátását szűntetik be, hiszen a szegények nem képesek kifizetni a szolgáltatást. Bár az áram nem létszükséglet, mint víz, mégiscsak elengedhetetlen a mindennapi élethez. A történetben megismert Bongani egyike azon férfiaknak, akik egy kommunista szervezet tagjaként járják a falvakat és illegálisan visszaállítják az áramot. Természetesen népi hősök mindenhol, ahogy csak megjelennek. Bár módszerük nem lehet elfogadható (legalábbis innen Európából, fotelből nézve a filmet élvezve az áramszolgáltatás előnyeit), az sem az, hogy Bongani-t a forgatás után nem sokkal ismeretlenek legyilkolják tevékenységéért.

A film negyedik szála a legmeghatóbb, hiszen itt most valódi közelségbe kerül egy szenvedő család sorsa. A Fülöp-szigeteken magánkézbe kerültek a kórházak. Az összes csillog-villog, ám csak azokat fogadják, akik képesek megfizetni szolgáltatásaikat. Minda nem ilyen. A törékeny, csont és bőr asszony fogát összeszorítva küzd tizenéves fiáért, aki ha nem kap hetente kétszer, de legalább 10 naponta egyszer gyógyszert, akkor meghal. Pénz nincs, munkalehetőség kevés, a család nagy. Nap mint nap döntenie kell az asszonynak, hogy a nehezen összekapargatott fillérekből élelmet vegyen-e a családnak, vagy gyógyszert a fiúnak. Minden héten felkeresi az ország politikusait, a családsegítőket, ám legtöbbször csak elutasítást kap. Ha mégis hozzájut egy kis apróhoz, az épp hogy csak a következő heti túléléshez segíti hozzá a gyermeket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.